Már Magyarországon is vetítik a mozik a Julian Schnabel rendezte Van Gogh az örökkévalóság kapujában című filmet, mely egy művészi, elidegenítő effektusokkal teli, megrendítő életrajzi dráma a világhíres posztimpresszionista festőről.
Vincent Van Gogh (1853-1890): amikor kiejtjük, vagy éppen leírjük a festő nevét, minden bizonnyal sokak szeme előtt megjelennek a művész festményei. Rövid impresszionista korszakában lévő alkotásai, majd posztimpresszionista festményei mára a világ legnevesebb galériáiban lógnak a falakon, eszmei értékük felbecsülhetetlen, valamint tömegek szeretnék látni élőben az egyik leghíresebb holland művész képeit. A saját korában az elismerést nélkülöző művész víziója, művészeti ambíciója, sajátos stílusa és manifesztuma meghaladta korát, ennek következtében kevesen értették őt. A film azt a lélektani utazást is szépen ábrázolja, melyet a festő csaknem kezdeti éveitől a haláláig bejárt.
Életrajzi film
Nehéz életrajzi filmet készíteni, s talán még nehezebb olyan személy életútját feldolgozni, akit annyian szeretnek és ismerni vélnek. De valóban annyira ismerhetjük az alkotót? A nevének és némely képének ismerete során a képek mögötti szenvedések, egy meg nem értett élet szomorúságának okait is tudjuk? Van Gogh levágott füle, melyet Paul Gauguinnak, szeretett művész barátjának akart ajándékozni vajon a téboly jele volt? A film a festő lélekállapotát a kameramozgásokkal, a perspektívákkal kívánja érzékeltetni. A film elején – néhány perc múltán – émelyítő lehet a mozgó, szinte remegő kamera, de megérjük, megszokjuk a rendezői gesztust, melyben a stabilitás minden szempontja mellőzve van: Van Gogh fest, nyomorog, érzelmileg labilis, de az alkotás megnyugtatja, hisz festőnek teremtetett.
A film számos sztárt sorakoztat fel, Van Gogh szerepében Willem Dafoe lehengerlően játszik és hűen hozza az olykor megtört, de alkotni képes és alkotni vágyó festőt. Izgalmas látni olyan filmet, ahol a rendezés ennyire összhangban van a lélekábrázolás mozzanataival, ami persze nem harmóniát sugall. Ellenkezőleg, hiszen kényelmetlenséget okoz, feszengést, így a képi síkon megjelenő „zavaron” keresztül hat a nézőkre. A komoly témát feldolgozó filmalkotás nem könnyű film. Nehéz, mert egy olyan sors életének állomásain kalauzolnak a készítők, aki halála után lett csak igazán felfedezve. A művészet egyébként is változó, a saját szentélyébe újdonságot, progresszivitást nehezen fogadó intézmény, így a valós tehetségek sokszor saját korukban perifériára kerülhetnek. Van Gogh ilyen volt.
A filmet október 1-től tekinthetik meg az érdeklődők a hazai mozikban.
Lengyel Zsanett, a PTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza vagyok, végzettségemet tekintve kommunikációs szakember, valamint design-és művészsetteoretikus. Kutatásaimat elsődlegesen a színház és a kultúratudomány területén végzem. Írásaimmal főként a kultúra rovatban találkozhattok.
2 thoughts on “Van Gogh a filmvásznon”
Comments are closed.