Kalózok, kalózkodás. Mire asszociálunk először ezen szavak hallatán? Valakinek a hajó és a tenger ugrik be, másnak A Karib-tenger kalózai című filmsorozat. Kit félelem fog el, ki romantikusnak találja a kalózhajók világát, a kalózélet mindennapjait. Sokan azonban nincsenek tudatában annak, hogy a kalózkodás a mai napig létezik és bizony koránt sem annyira filmbeillő, mint azt várnánk.
Kalózkodás története
Tekintsünk egy kicsit vissza a régebbi korokra. Maga a kalózkodás egyidős a tengeri kereskedelem megjelenésével, már az ókorban is megnehezítették a kereskedőhajók útját. Kis-Ázsia délkeleti partvidékén a lükaiaktól kellett tartania annak, aki vízre szállt. A történelem első ismert kalózaiként tartják őket számon, i.e. 14. században elfoglalták Ciprust, majd a későbbi évszázadokban zsoldosként működtek. Nagy fenyegetést jelentettek a „tengeri népek”. Ez a titokzatos népcsoport valószínűleg Közép-Európából származott, akik az éhínség és szárazság elől keletre menekültek. Végigrabolták az egész Mediterrán-térséget, majd i.e. 12. században Egyiptom vetett véget „karrierjüknek”.
Görögország területén Kréta volt az egyik gócpont, ugyanis itt húzták meg magukat a kalózok. Miután a Római Birodalom véget vetett a hatalmuknak, Kis-Ázsia déli partjai felé vették az irányt, ezen a területen jött létre a kilikiai csoport. Az említett kalózcsapattal Rómának rendesen meggyűlt a baja, mivel segítséget nyújtottak többek között a Spartacus-féle felkelésnél a rabszolgáknak. Pompeius arathatott diadalt, amikor sikerült szétverni a kilikiaikat, ezzel négy évszázadig békét biztosítva. Ez az áldott állapot akkor ért véget, amikor a Nyugat-Római Birodalom elbukott, a központi hatalom meggyengült, a kalózok újra megerősödtek. Bár nem gondolnánk, de a vikingek a középkor legismertebb kalózai voltak. Fő célpontjuk Anglia volt, a tengerparti városok lakói sosem érezhették magukat biztonságban. A vikingek egy időben Párizst is fenyegették, illetve frank városokat fosztottak ki egészen a 9. századig, ezután ugyanis egyre ritkábbá váltak a támadások.
A Mediterrán térséget a muszlim tengeri martalócok fenyegették hosszú időn keresztül, a keresztes háborúk idején hagyott csak alább a működésük, azonban a terület az 1800-as évekig könnyű prédának számított a kalózok számára.
A kalandvágyó férfiak és nők száma megsokszorozódott a spanyol örökösödési háború lezárása után, ebben az időszakban élte a kalózkodás a virágkorát. Kalandvágyó nők… Nos, igen, a kalózok körében nem volt ritka a női tagok felvétele, azonban számuk mindig eltörpült a férfiaké mellett.
A tordesillasi szerződést, ami felosztotta a világot spanyol és portugál érdekszférákra, 1493-ban kötötték meg. Ezután megkezdődött a gyarmati területekről az ezüsttel és más kincsekkel, értékekkel megpakolt hajók útja Sevilla felé. A kalózok több alkalommal ütöttek rajta ilyen hajókon, rabolták ki őket sikeresen. Természetesen ez nem volt ínyére a tengeri hatalmaknak, azonban elérkezett az idő, amikor a martalócok tulajdonképpen a hasznukra voltak: a nagyhatalmi konfliktusok során többször látunk példát arra, hogy a kalózokat felbérelték. A gyarmati kormányzók gyakran kötöttek szerződést velük, ugyanis az anyaország nem tudta megadni nekik azt a mértékű támogatást, amire szükségük lett volna a területeik megvédéséhez.
A legismertebb kalózok
A 18. század legismertebb alakja Edward Teach, más néven Feketeszakáll (ő látható a képen). A Bristolban született férfi négy éven keresztül, 1714 és 1718 között volt aktív, főként Észak-Amerika keleti partvidékénél. Hajója, az „Anna hercegnő bosszúja” eredetileg a La Concorde nevet viselte, roncsait 1996-ban fedezték fel Észak-Karolina partjainál. Feketeszakáll 1718-ban, a virginiai csapatok ellen folytatott küzdelemben halt meg.
Henry Morgan, walesi születésű kalóz a Közép-amerikai térségben működött. Magát inkább törvényes fosztogatónak tartotta, a nevéhez fűződik Panama megtámadása, mikor is 1700 kalózzal karöltve porig rombolta a várost, a lakókat pedig meggyilkolta. Hatalmas csapás volt ez Spanyolország számára, mivel a város az újonnan felfedezett kontinens egyik legfontosabb spanyol települése volt. Tettéért Morgant Anglia lovagi címmel jutalmazta, ami jól mutatja a kalózok és a hatalmak együttműködését.
Harmadikként itt van nekünk Bartholomew Roberts, aki Feketeszakállnál is több hajót foglalt el. A kalóz, akinek több mint 470 hajó levadászása fűződik a nevéhez, egy tengeri ütközet során lelte halálát.
Mi a helyzet a 21. században?
Gondolhatnánk, hogy a világunk elég fejlett már ahhoz, hogy a kalózkodás csillaga leáldozzon. Fejlődik a technika, új ismeretekre teszünk szert nap mint nap, éljük az életünket, mit sem sejtve arról, mi folyik országunktól délre. Az 1970-es években újra megjelent a kalózkodás Afrika nyugati partjainál, illetve Ázsia területein is, 2000 óta pedig különösképpen Szomália térsége jelent veszélyt, ami a világ egyik legfejletlenebb, legszegényebb, politikailag is instabil vidéke. Emellett Indonézia és Malajzia vizei sem mondhatók a legbiztonságosabbnak. A Nemzetközi Tengeri Iroda által kiadott, az 1993 és 2003 közötti időszakra vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a kalóztámadások száma ezeken a területeken megtriplázódott.
Mi számít kalózkodásnak?
Az ENSZ Tengeri Törvények Egyezmény 101.§ szerint az alábbiak tekintendők kalózkodásnak:
- bármely törvényellenes erőszakos tett, emberek fogva tartása, bármilyen féle zsákmányszerzés, melyet magáncélokra követ el egy magántulajdonban levő hajó vagy magántulajdonban levő repülőgép személyzete vagy annak utasai, és amely
- a nyílt tengeren egy másik hajó vagy repülőgép ellen, vagy ilyen hajó vagy repülőgép utasai vagy a fedélzeten levő tulajdon ellen irányul;
- valamely állam felségvizein kívül levő hajó, repülőgép, személyek vagy tulajdon ellen irányul;
- olyan tények ismeretében, amelyek egy hajót vagy repülőgépet kalózhajóvá vagy kalóz repülőgéppé tesznek, bármilyen önkéntesen vállalt részvétel a hajó vagy repülőgép üzemeltetésében,
- bármely tevékenység, amely szándékosan segít egy (a) vagy (b) albekezdésben leírt tevékenységet.
Természetesen joggal vetülhet fel a kérdés: Miért?
Naponta számtalan teherhajó, kereskedelmi hajó halad el ebben a térségben, bár a kapitányok igyekeznek messziről elkerülni Szomália, Malajzia és Indonézia partjait. A kalózokat nem a rakomány érdekli elsősorban, hanem mozdítható értéktárgyakat, pénzt keresnek. Bár azt be kell látnunk, hogy egyik hajón található készpénzmennyiség nem ér fel (valószínűleg) azzal, amit egy bankban találunk, de még így is jó biznisz a kalózok számára. A különféle vámok, illetve kikötők fedezésére szolgáló készpénz tökéletes préda a bűnözők számára. Mivel szegény országokról beszélünk, ezért sok esetben rákényszerülnek az emberek az illegális út választására.
Kalózbandák
Nézzük meg, hogy épül fel egy kalózbanda, kik adják fejüket kalózkodásra általában.
Főként 20-35 év körüli férfiakról beszélhetünk, akik a kalózkodást hivatásszerűen gyakorolják. A szomáliai térséget tekintve a bűnszervezetek legtöbb esetben függetlenek, de valamiféle hierarchia van köztük. Egy banda úgy 50 főből áll, ahol mindenkinek megvan a maga feladata. Vannak köztük helyi halászok, akik jól értenek a hajózáshoz, ismerik a tengert, általában ők vezetik a motorcsónakokat. A törzsi milíciák volt tagjai kiválóan értenek a fegyverekhez, ők másznak majd fel a fedélzetre, vigyáznak a fogvatartottakra, szárazföldön védik a bázist. A műszaki és tervező emberek felelnek a részletekért, kidolgozzák a támadást.
Hogyan?
Többnyire kisméretű, nagy teljesítményű motorral felszerelt hajókat használnak, mellyel könnyen manővereznek. A középkori kalózokhoz képest állig felfegyverzettek, rendelkeznek gépkarabéllyal, géppuskával, esetleg kézi rakétavetővel.
A kalóztámadás pillanatok alatt, nagyon gyorsan zajlik le, a támadás megkezdése után körülbelül negyedórával már a fedélzeten vannak az elkövetők. Ennek köszönhető az, hogy a sűrű ellenőrzések és őrjáratok ellenére nagyon ritkán sikerül megakadályozni a támadást a hatóságoknak.
A kalózok előszeretettel csapnak le a szorosokban és a nyílt tengeren. A szorosok szűkebb mivoltából adódóan a nagyobb hajóknak le kell lassítaniuk az áthaladáshoz, ezzel kiszolgáltatott állapotba kerülve. Legtöbbször a támadás módszere a következő: több hajót használnak, az első szemből támad a hajónak, ezzel elterelve a kapitány figyelmét, aki minden erejével a támadás kivédésére koncentrál. A többi különböző irányokból ront a járműnek, így megvalósítva egy összehangolt támadást.
Nem ritka eset az sem, hogy a kalózok elrabolják az adott hajó utasait, személyzetét, vagy szimplán a hajót elfoglalva váltságdíjat követelnek a túszokért, illetve a hajó továbbengedéséért.
Okozott károk
A rendszeres számítások ellenére nehéz pontosan megbecsülni. Éves szinten úgy 7 és 12 milliárd dolláros kárt okoznak a világnak. Egyes számítások szerint, ha veszünk egy 120 millió dolláros zsákmányt, amit a kalózok megszereztek vagy megkárosítottak, a hajózási szektornak mintegy 900 millió, a végfogyasztóknak körülbelül 3,3 milliárd dollárnyi kára keletkezett, ami teljesen megdöbbentő, főleg, hogy ez „csak” a szomáliai térségre vonatkozó adat.
Mit lehet tenni ellenük?
Vannak bizonyos lépések, melyeket a nemzetközi közösség megtehet a kalózkodás mérséklésének érdekében. Ezeket a teljesség igénye nélkül sorolnám fel:
- Biztonsági hajózási sávok kialakítása
- Szomáliai parti őrség, melyet az ENSZ, illetve az Afrikai Unió működtetne, amíg Szomália olyan helyzetbe kerül, hogy átvehesse a feladatot
- Nemzetközi haditengerészeti erők megnövelése
- Váltságdíjak megfizetésének megtagadása—ez azonban veszélyes, mert így a kalózoknak nincs okuk életben tartani a legénységet
- Nem tenni semmit—a leghatékonyabb az lenne, ha sikerülne megteremteni a szomáliai békét, fel tudnának állítani egy erős rendőrséget és parti őrséget, valamint kiépíteni az igazságszolgáltatást
Összefoglalva, a kalózkodás rengeteg problémát okoz a tengeri kereskedelemben és más gazdasági aspektusokban is. A felelősök igyekeznek a legjobb megoldást megtalálni a problémára, remélem, a történet mihamarabb sikeresen zárul majd le!
Források:
főkép, kép1, kép2, kép3, kép4, kép5
Szia!
Egresits Dominika vagyok, joghallgató, a Pécsi Egyetemisták Magazinjának szerkesztője. Mindig közel állt hozzám az írás, legtöbbször azonban csak a magam szórakoztatására folytattam ezt a tevékenységet. Elérkezettnek láttam az időt, hogy egy új, komolyabb szintre emeljem ezt a hobbimat. Igyekszem sokszínű, különféle témájú cikkekkel érkezni hétről hétre, bízva abban, hogy mindenki megtalálja majd a kedvére valót.