Édesanyáink napja

+1
1
+1
0
+1
5
+1
0
+1
0
+1
0

A nap, amikor lelassítunk picit és köszönetet nyilvánítunk Édesanyáinknak mindenért, amit értünk tettek és tesznek, hisz nélkülük sehol sem lennénk. Csodálatos dolog az, amit ők minden egyes nap véghez visznek és mindezt mosollyal az arcukon, segítve hátra is. Ők a mi Hétköznapi Hőseink.

Habár most bizonyára mindenki el van foglalva a maga dolgaival: munkával, kirendelték önkénteskedni, vizsga hegyek jönnek, hétköznapok akadályai, vírushelyzet okozta gondok és mindenki próbálja beérni magát, hajt ezerrel és befelé fordul kicsit, ha máskor idő szűkében nem is, de ezen az egy napon menjetek oda Anyukátokhoz és köszönjétek meg Neki!
Köszönjétek meg mindazt, amit adott Nektek, amivé váltatok általa. Ne az ajándékokra fókuszáljatok, sokkalta többet ér az együtt töltött értékes közös idő. Higgyétek el nekem 20 év múlva ez az, amire emlékezni fogtok nem arra, amit ajándékoztatok.

Néha eltűnődöm rajta mennyire hihetetlenek az Édesanyáink. Nem szeretnék teljes nyáltengerbe átcsapni, viszont ezen az egy napon muszáj ilyen formában, csöpögős írásba önteni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Jár Nekik! Amikor rápillantok az én Édesanyámra annyi minden emlék, gondolat, érzés, tisztelet, figyelem és becsülés villan át a szemem előtt. Amit Ők csinálnak, az valami csodálatos és egyedülálló. Onnantól, hogy valaki anya lesz már nem fog tudni ugyanúgy gondolkodni, mint azelőtt bizonyos értelemben, aminek megvannak a szépségei is és az apró negatívumai is. Felnevelni, támogatni és emberré formálni egy gyereket a legnehezebb dolgok közt van és hatalmas felelősséggel jár, hisz rajtuk múlik kik leszünk, milyen emberek. 

Az első fájdalmaktól az első síráson át az első lépésekig

Ők azok, akik 9 hónapon át hatalmas pocakkal, nehéz mozdulatokkal, egyeltalán nem komfortos mindennapokkal, hangulatingadozásokkal és érzelmi emelkedőkkel-lejtőkkel dúsított napokon, heteken, hónapokon át beszéltek hozzánk és szerettek. Már akkor is ott voltak nekünk és támogattak, mikor rugdalóztunk bennük. Ők voltak azok, akik világra hoztak minket és életet adtak nekünk erős fájdalmak közepette. Akik az első felsírásunktól kezdve szeretnek és segítenek minket a mai napig. Ők azok, akik csecsemőkorunkban mikor minden is baj volt számunkra és mindenért sírtunk, nyűgösek voltunk és hisztisek ok nélkül, ott voltak és nem mondták azt, hogy fáradt vagyok, hanem egyből jöttek és velünk voltak. Akkor is, ha az már zsinórban a tizedik vagy huszadik este volt, hogy alig aludtak miattunk és egy porcikájuk sem kívánta, hogy kikeljenek a meleg ágyikóból az álmaikat ott hagyva a takaró alatt és odajöjjenek a vernyogó kis rosszcsonthoz. Ők voltak a mi biztos pontjaink. Mikor előszőr váltottunk földön mászásból totyogásba tartották nekünk a mutató ujjukat, hogy azt markolva lépkedhessünk bizonytalanul tovább, mígnem rádőlünk a fotelra kuncogva. Ők voltak azok, akik magukat hátrébb helyezve a sorban próbáltak megadni mindent, amit csak tudtak és támogattak, szerettek. Ők voltak azok, akikhez egyből futottunk sírva, mikor elestünk vagy ha az oviban a kis Dani meghúzta a hajunkat. Ők azok, akik hoztak-vittek minket mindenhova és támogattak minden kis sulis elfoglaltságban, szakkörben, akkor is mikor tudták, hogy nekik az plusz programot jelent. Ők azok, akik munkából hazaérve fáradtan elmosogatták a mosogatóban hagyott piszkos tálkáinkat leültek mellénk segíteni a házi feladatunkban. Ők voltak azok, akik tanultak velünk és finomabbnál finomabb uzsonnát csomagoltak nekünk reggel. Ők voltak azok, akik rohangáltak nekünk a plüssért, amit a reklámban láttunk és már alig akadt belőle egy-egy darab a boltokban, de nekünk az az egy kell. Semmi más. Ők voltak azok is, akikkel játszottunk kinn a kertben és második gyerekkorukat élhették meg velünk, vagy akiket nyúztunk, hogy jöjjenek le velünk a csúszdán vagy a bobon mert egyedül nem merünk.

Mi kamaszodtunk, ők mégis tartották a kezüket és támogattak

Ott voltak minden egyes lépésüknél. Pontosabban Ők már előttünk 5 lépéssel minimum az összes lehetséges kimenetelét a cselekedeteinknek előre látva és terelgetve minket. Sajnos nekik fájó mód sokszor végig kellett nézniük ahogy elesünk, csalódunk kisebbeket-nagyobbakat, mert mi bizony makacsok voltunk és nem hallgattunk rájuk („Nekünk bizony ne mondják meg, majd mi tudjuk.”). ŐK tudták! Hiába próbáltak finoman szavakkal vagy kisebb cselekedetekkel terelni minket, hogy megóvjanak, belefutottunk egy-két helyzetbe, de ők ekkor is ott voltak a háttérben ugrásra készen, ha kellenének. Kellettek hát. Tudták Ők. De hát az ember a saját bőrén tanul leginkább. Sulis korunkban nagyon türelmesek voltak velünk. Sok iskolatársamnál láttam hogyan beszéltek anyukájukkal, milyen hangot megengedtek maguknak és én éreztem rosszul magam miatta. Tudtam, hogy ott vannak nekik és igyekeznek mindent megteremteni a sokszor hálátlan kölyköknek és úgy tudtak bánni velük, amit én sosem mernék. Ők ezt is kiállták, mert tudták, hogy fog még ez változni és hiszem, hogy így is lett és igazuk lett (hisz Nekik mindig igazuk van).
Iskolás korunkban csináltunk hülyeségeket és tettük ki „kellemes” tényeknek a szüleinket, amikben ők szintén helyt álltak és legjobb tudásuk szerint próbálták megoldani a mi gondjainkat is.
A kamasz korszak sok szülőnek a rémálma és fél tőle mi lesz majd, ha a kisgyermeke belép ebbe a korszakba és hogyan fogja tudni abszolválni azt. Sokan gyerekek ilyenkor keresik a helyüket, mert nagynak gondolják magukat az addigi tapasztalatokhoz képest, ugyanakkor még mindig csak gyerekek és ebben kallódnak. Emiatt is van az, hogy nagyon sok hülyeséget csinálnak, tiszteletlenül beszélnek a szüleikkel, esetleg lenézik és megalázzák őket. Ez az, amit sosem szabad. Egyiket sem.
Ők azok, akik mikor tiszteletlen is vagy velük, nem nézik jó szemmel, de megtanítanak, hogy mással már ne lehess az. Ők azok, akik fáradtan munka és az otthoni teendők után bekopogtak hozzád megkérdezni, hogy milyen napod volt és te csak rájuk csaptad az ajtót, mert épp nem voltál jó hangulatodban vagy mert azt hitted ez menő és Ők ezt is kiállták. Ők voltak azok, akik elengedtek téged bulikba, késő estéket, hajnalokat izgultak és aggódtak át, hogy minden rendben legyen veled és épségben hazaérj. Tudom, tudom. Nem kérted, de Ők a szüleid és hiába nem kéred, nem tudják kikapcsolni az „anya üzemmódot”, te mindig is a kisgyerekük leszel. És milyen jó is volt ez néha mikor bizony kellett a segítségük hazajutni vagy támogatni. Ők voltak azok, akik végig nézték a pofonokat, amiket kaptál, amikor ők ugrottak volna eléjük, hogy téged megóvjanak és nyújtották a kezüket, mikor kellett neked. Őket hívtad fel előszőr, amikor egy dolgozatot jól sikerült vagy büszke voltál magadra amiért megdicsért a tanár órán és Ők voltak a legbüszkébbek, amikor felnőttél egy-egy feladathoz és megugrottad őket. Ők azok, akik mindig feltétel nélkül szeretnek.

Testvéri harcokból egy egység: szeretés és segítés

Ha van testvéretek ismerős lehet az a helyzet, amikor kisebb korotokban állandóan piszkáltátok egymást és ott húztatok keresztbe a másiknak ahol lehetett (szigorúan egészséges keretek között). Ők voltak ott is azok, akikhez rohantatok, hogy a tesó ezt meg ezt csinálta és Ők voltak azok, akik igazságot kellett, hogy tegyenek még akkor is ha sokszor nehéz volt. Nehéz volt meghúzni azt a bizonyos vonalat, mikor érveltetek, hogy ő az idősebb, te meg a fiatalabb vagy neki van ilyenje neked meg annyi idősen nem volt és sorolhatnám. Ők nézték végig a kis harcaitokat és hallgatták a visítozást meg a közös kacajokat. Ez utóbbinál félő volt, hogy nemsoká sírás lesz belőle és hiszti. Végig követték ahogy csibész tesókból nagyobbak és nagyobbak lesztek és segítitek egymást. Mikor a nagytesó magától leült tanulni a kicsihez, leváltva anyát, hogy pihenjen kicsit. Illetve mikor a strandon félve engedett el kettőtöket egyedül és vigyáztatok egymásra és nevetgélve jöttetek vissza a fa alá a pokrócotokhoz, tudatosult benne, hogy igen, megérte kicsit bízni bennük. Nehéz ez neki. Mindenkinek az. Mikor hagyhatnak Titeket kis kihívásokat megugrani és mikor nem, de úgy hiszem mindig meghozták a legjobb döntést és így tanultunk mi is. Tanultunk a leckékből, a sikerekből, a kihívásokból és formálódtunk szépen.
Ők nézték végig, ahogy fedeztétek egymást a közös kis csibészségeitekben. Habár belül nem nézte jó szemmel, hogy elhallgattok valamit mégis boldogsággal töltötte el a tény, hogy támogatjátok egymást és ha kell kérdés nélkül ott vagytok egymásnak és ekkor érzi igazán, hogy igazi testvéreket nevelt fel. Lehet, hogy hibázott egyszer-kétszer vagy utólag nem úgy csinálna dolgokat, de így is a lehető legjobbat hozta ki magából belőletek és az egész gyermeknevelésből és valós értékes embereket nevelt fel. Ami nem kis dolog! Az Ő szemei előtt történik az is, mikor már nagyok vagytok és segítitek egymást, kimentek egymás elé, ha mentek haza vagy már egymást hívjátok fel tanácsért először és utána Édesanyátokat. Mikor úgy örültök egymás sikereinek, mintha a tietek lenne vagy mikor az esküvőtökön majd egymás tanúi lesztek. Egy egységet, egy családot hozott létre és tart össze. Ő a kapocs, ami nélkül megbomlik a harmónia.

Felnövünk és mindig a támaszunk marad

Eljön minden „gyereknek” az a korszaka, mikor keresi a helyét a nagyvilágban. Továbbtanulunk, elmegyünk egyetemre, dolgozni kezdünk, külön költözünk és egy kisebb űrt hagyunk magunk után a szülői házban. Kicsit üresebb, csendesebb és szürkébb a ház már, mint mikor otthon voltunk és ilyenkor Anyukánk egyik szeme sír, másik nevet, hisz örül, hogy növünk fel és próbáljuk ki magunkat és tudja, hogy valahol ez az élet rendje, ugyanakkor Ő még fogná a kezünk és megkérdezné minden este milyen napunk volt. Ilyenkor is ugyanúgy ott vannak a háttérben csak a köztünk levő fizikai távolság már nagyobb. Lehet ez másik város vagy ország, de egy valami változatlan: a család az család.
Ez az a korszak, ami talán számukra a visszaigazolásokról szól. Ez a tesztkör az autóval. Vajon mindent megtanítottam neki? Állni fogja az élet próbáit? Nos igen, ez egy ilyen korszak és ez folyamatosan változik az idő előrehaladtával ahogy minden egyes életszakasznak meg lesznek a kihívásai és problémái, amit meg kell ugranunk. Ez az a korszak, amikor izgul velünk egy ZH-nk sikeres teljesítéséért és büszkén áll a diplomaosztó ünnepségünkön és mikor összenézünk ragyog a szeme. Ez az a korszak, amikor a semmiből kap egy telefont, hogy „Anya, megfőztem az első pörköltömet, tudod úgy, ahogy mutattad otthon. Igen, igen, a kis trükködet is használtam és kihagytam azt az összetevőt, amit mondtál, hogy amiatt fog egybeállni.” És eszébe jutnak a közös főzések vagy az mikor hívott minket, hogy megmutasson néhány egyszerűbb ételt hogyan kell elkészíteni és a szobából a válaszunk csak annyi volt unottan, hogy „muszáj?” holott ezt értünk tette és ilyenkor utazik másodpercek alatt vissza az időben a konyhába, hogy igen, megérte. Ez az a korszak, amikor csak úgy felhívjuk, hogy „Hogy vagy Anyu?” és az is, amikor tanácstalanok vagyunk és rávezet a megoldásra. Ez az a korszak, amikor látja, hogy megálljuk a helyünk. Igen, vannak kisebb emelkedők és elakadások, de legyőzzük. Amikor látja, hogy megérte ezerszer elmondani egy nap, hogy mosogassunk el magunk után vagy osszuk fel a tesóval egymás közt a házimunkát. Amikor otthoni mosópor illatú ruhád megcsap és eszünkbe jutnak az otthoni kedves emlékek, közös dolgok és oly messzinek érezzük már vagy amikor feltör bennünk, hogy mit meg nem adnánk egy olyan jó kis családi nyaralásért együtt. Mikor azt kívánjuk egy-egy hétre bárcsak újra kisgyerekek lehetnénk.

Mikor lett sírásból nevetés és totyogásból futás?

Az idő sajnos rohan és hiába lassítunk vagy szeretnék néha megállítani egy pillanatra, az bizony nem fog megállni. Fut tovább. De vajon, mikor lett a bömbölő sírásunkból közös nevetés anyával? Mikor lett a karján ringatott icipici kis emberből egy önálló talpraesett ember? Mikor lett az „Anya, baj van. Tudsz segíteni?” kérdésből „Ne izgulj Anya, megoldom!” határozott kijelentés? Mikor lett abból, hogy próbálunk totyogni és el-el esünk az, hogy magunk futunk az életünkben? Mikor lett az „Anya, megkérdezed helyettem?” félős kérdésből az, hogy magunk intézzük a hivatalos ügyeinket? Mikor lett az „Anya befonod a hajam?” kérdésünkből az, hogy „Kislányom, befonod a hajam?”. Mikor cserélődött fel az, hogy ki megy el kiért vagy, hogy ki kér kitől tanácsot? Mikor lett segítségkérésből segítségadás? Mikor repült el így az idő és mikor nőttünk fel mi pici gyerekek?
Értékeljük azt, amink lehet és amink van és mindazt, amit kaptunk Anyukáinktól. Éljetek meg minden egyes kis pillanatot velük a jelenben és legyetek hálásak minden egyes nap nekik és minden anyukánk, miért ezt végig csinálták és neveltek fel értékesebbnél értékesebb embereket. Tudom, hogy mindig ott lesztek nekünk, ha segítségre szorulunk és tartjátok a hálót, ha esnénk. Felfoghatatlan számomra hogyan tudjátok ilyen tökéletesen űzni az anyaságot, ezt a nehéz és iszonyatosan felelősségteljes hivatást és emellett Önmagatok lenni, tökéletes Feleség, segítő gyermek, őszinte igaz barát és nagyszerű ember. Minden elismerésem és tiszteletem a Tietek! Köszönjük, hogy vagytok!
Menjetek el, látogassátok meg a szüleitek, Édesanyátokat és töltsetek el vele egy napot ha tudtok. Beszélgessetek, nosztalgiázzatok lapozgatva a fényképalbumokat, nézzétek meg a már harmincszor látott kedvenc közös filmeteket, főzzetek ebédet közösen. Ha esetleg távolság vagy munka miatt ez nem megoldható, akkor hívjátok fel telefonon vagy videóhívásba és beszélgessetek úgy egy kicsit, a személyes találkozást meg majd bepótoljátok! Köszönjétek meg Nekik, hogy vannak nekünk!

Egy szóra Hozzád szólnék Édesanyám!

Egyszerűen leírni nem lehet kivételes és fantasztikus lényedet, de azt tudom, hogy elmondhatatlanul szerencsés vagyok, hogy Téged, a leggyönyörűbb és legerősebb nőt az én Édesanyámnak nevezhetem. Akárhányszor Rád nézek büszkeséggel tölt el ez a tudat. Neked és Édesapámnak köszönhetem azt, akivé váltam, Örök példaképek vagytok! Életemben nem találkoztam még ilyen értékes emberrel. Köszönöm, hogy felneveltetek minket és ilyen embert formáltatok belőlem, amilyen ma is vagyok.

A héten Blanka két édesanyával is beszélgetett, ha érdekel a cikk ide kattintva érheted el.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

@nemakarokbeleszolni által megosztott bejegyzés

Képek forrása: 1-6 pexels +7.: saját