Coco, mese a halálról, avagy a mexikói „Día de Muertos”

Mi a véleményed?
+1
+1
+1
+1
+1
+1
+1

Zene, tánc, finom italok, ízletes ételek, hangos beszélgetések és nevetésfoszlányok… Talán kevesen vagytok, akik ezt a felsorolást olvasva a halottak napjára asszociáltok. Ám a mexikói hagyományokra tökéletesen igaz a leírás.

A náluk „Día de Muertos”-ként ismeretes megemlékezés, a Magyarországon keresztény ünnepként elterjedt halottak napja mexikói megfelelője. Én mindig is kicsit paradoxonnak éreztem az ünnepre utaló szókapcsolatot. Számomra ugyanis egy olyan boldog összejövetelt jelent ez a szó, amit sokszor gyermeki izgatottsággal vár az ember, majd sosem akarja, hogy véget érjen. Ezzel szemben a halottak napja pedig egy csöndes, önmagunk és egymásban vigaszt lelő esemény képeként él bennem.

Mexikóban azonban valóban ünnep az ünnep, nem tabu a halál, és nem elfojtandó az elhunytakra való emlékezés, hanem életigenlő, hangos, színes, boldog, melynek lényege, hogy együtt az egész család, sőt az ottani kultúra szerint nem csak a földi család, hanem a rokonság azon tagjai is, akik már eltávoztak az élők sorából.

Ezt a hagyományt mutatja be a 2017-es Coco című animációs film is, a legkisebb korosztálynak is érthető módon, ám az idősebbeknek is abszolút élvezhetően. Mint tudjuk a mindenszentek és a halottak napja elsősorban egy keresztény ünnep (erről Roland cikkében részletesebben is olvashattok itt) de még a nem hívők is, megemlékeznek azokról, akik már nincsenek közöttünk. Miguel és mexikói családja is így tesz ezen a piros betűs napon, ahol végre újra az egész család együtt lehet. Ez egy házi oltár felállítása révén valósul meg. Elhelyezik rajta elhunyt szeretteik fényképeit, akik ennek segítségével, ezen az ünnepnapon át tudnak kelni a világhídon, ami a földi létet köti össze a túlvilággal, és meglátogathatják földi rokonaikat. Ez az oltár általában többszintes, hogy a világ multidimenzionális mivoltját jelképezze. A fogadó család mindenhová egy nagyfejű jellegzetes sárga virág szirmait hinti, amik segítenek hazavezetni az ősöket. A temetőbe pedig az elhunytak kedvenc ételeit, italait, holmiait, hordják, hogy semmit se kelljen nélkülözniük idelátogatásuk alkalmával.

A történet apropójaként a főszereplő, Miguel azt érzi, hogy a családja nem fogadja őt el a zeneszeretetével együtt, majd egy mágikus gitár révén átkerül a túlvilágba, ahol találkozik a már meghalt őseivel. Ezt követően két küldetése is lesz: visszajutni a földi családjához, illetve megmenteni az másvilágban élő ükapja életét. De hát ő már nem halt meg?- kérdezhetnétek. Nem, ennyire nem egyszerű a történet. Itt a mese szerint megkülönbözetettnek két típusú halált, mégpedig egy „időszakosat”, ekkor a „Día de Muertos” napján szabad még az ősöknek a visszajárás a Földre. A másikat pedig végső halálnak titulálják, ez akkor következik be, ha a földi rokonok nem teszik ki a házi oltárra az eltávozott fényképét, vagy még rosszabb esetben az emlékét is elfelejtik. A mese üzenete, miszerint az elhunyt szeretteink emlékeinkben csakugyan tovább élnek, a maga egyszerűségében tisztaságában nem csak elgondolkodtató, de szívet melengető is. Miguelék története boldogan hirdeti, hogy őrizzük, hangoztassuk, emlegessük, meséljük, és adjuk tovább a szeretteinkről szóló történeteket, mert ez által közöttünk maradhatnak. 

Mexikóban november elsejére esik a gyermek, míg másodikára a felnőtt lelkekért való megemlékezés. Maga a Mexico Cityben tartott hatalmas színes parádé, pedig 2003 óta az Unesco által is elismert kulturális örökség. Ilyenkor mindenhol csontváz mintákat lát az ember, ami kettős szimbólumként nem csak a halálra, de az újjászületésre is utal. Sőt sokszor a csokoládé is ezt az alakot ölti föl, ezzel hirdetve azt, hogy a halál nem csak keserű lehet. Jellegzetes desszertként pedig az úgynevezett „pan de muerto”-t is felszolgálják, ami egy kimondottan halottak napi édes kalács.

Számunkra talán kicsit szokatlan ez a mód, a halálnak e perspektívája, ilyesfajta értelmezése és még inkább az elhunytakhoz való viszonyulása, de úgy gondolom, ez nem azt jelenti, hogy az egyik megemlékezés helyesebb vagy helytelenebb lenne. Nem! Mindenki, a maga vérmérsékletével, a számára sokat jelentő szokásokkal emlékezzen vissza a szeretteire. Nem kell egyetértenünk a mexikói kultúra minden egyes mozzanatával, ám vegyük észre, hogy sok olyan gondolatot megfogalmaz, amit nekünk is érdemes lehet megfogadni és beforgatni a mi kis saját hagyományainkba, hogy megkönnyítsük a gyász folyamatát, vagy, hogy segítsen nekünk elfogadni az élet elkerülhetetlen ilyesfajta körforgását. Összegezvén… mindenkinek látnia kell legalább egyszer Miguel történetét. De figyelem! Erősen ajánlott papírzsebkendőt bekészíteni!

Forrásaim:

EZT OLVASTAD MÁR?  Úton a munkaerőpiac felé, avagy a hazai szakképzés struktúrájáról

http://www.vous.hu/hir/20171101-dia-de-los-muertos-halottak-napja-mexikoban

https://vjm.hu/dia-de-los-muertos-tanc-a-halottakkal-mexikoban/

Brice Comlan fotója a Pexels oldaláról