Balatoni József, avagy mindenki Jocó bácsija

Mi a véleményed?
+1
3
+1
2
+1
+1
+1
+1
+1

A legtöbbünk számára ismerős lehet Balatoni József, avagy Jocó bácsi neve. A szívvel-lélekkel oktató történelem tanár története 2015-ben híresült el, amikor az RTL egykori vetélkedőjén azért vett részt, hogy ballagó osztályát búcsúzóul egy felejthetetlen kirándulásra vigye. Azóta több platformon találkozhattunk vele, érdemes Facebookon követni, ahol rendkívül érdekes gondolatokat oszt meg rendszeresen. Ebben az interjúban munkásságát vesszük górcső alá egy kis nosztalgiával vegyítve.

Te is a PTE-család tagja vagy/voltál, hiszen annak idején itt végezted el az egyetemet. Mi volt a legmeghatározóbb élményed?

Jocó: Már rögtön az első kérdés nagyon nehéz, könnyebb interjúra számítottam. (nevet) PTE-snek lenni szerintem egy életérzés. Nekem az egész egyetemi létem meghatározó volt, nem tudok kiemelni egy konkrét pillanatot. A Rókus utcai lét és kávézások, a hétvégi tömbösített pedagógiai tréningek, a felejthetetlen olasz kurzusok, a DJKB-ban eltöltött 5 évem, a Szántó Kollégium legendás A/3 szint bulijai, a Szenes maga, a 30y,  a PEN-ek, a gólyabálok, a piros kockás abroszok mellett tartott világmegváltó beszélgetések. Egy szóval az egész egy nagy, felejthetetlen pillanat. 

Első médiaszereplésed az 1 perc és nyersz! vetélkedővel kezdődött, hogy fogadtad az ezt követő „lavinát”?

Jocó: Nagyon furcsa volt az elején, hogy alig két hét alatt legalább 40 interjút adtam különböző médiumoknak. Aztán persze enyhült az érdeklődés, de sokak várakozásával ellentétben a mai napig nem múlt el. Nagyon jó érzés, hogy megkérdeznek, hogy érdeklem az embereket, hogy számít a véleményem. Mára megtanultam kezelni az ismertséget, amihez azért kellett idő.

2016-ban jelent meg első könyved, és azóta több követte ezt. Tervezel tovább írni?

Jocó: Természetesen. Olyan ez, mint a tetoválás: ha az ember elkezdi, akkor nem áll meg egynél. Mondjuk én jelenleg hat kiadott könyvnél tartok (három pedagógiai témájú és három regény), de még mindig nem érzem úgy, hogy elég. A regényeimben is vannak elvarratlan szálak, amiket érdemes lenne folytatni, de vannak a fejemben teljesen új regényötletek is, és készülök egy új, a pedagógiáról és rólam szóló könyvvel is. Szerintem a 2021-es évem ennek megírásáról fog szólni többek között. 

Facebookon nagyon aktívan posztolsz, minden nap olvashatunk tőled hosszabb-rövidebb szösszeneteket. Mi az a téma, amiről legszívesebben írsz?

EZT OLVASTAD MÁR?  Időmenedzsment

Jocó: Amiről írok, arról szívesen írok, nincs olyan, amit ne azért írnék. Még szponzorált tartalmakat is csak úgy vállalok, ha azt és úgy írhatom, ahogy én szeretném. Természetesen legszívesebben a munkámról, a gyerekekről, a tanításról írok, hisz az életem nagy része ebben zajlik, és a célom pedig az, hogy minél több embernek megmutassam, hogy az iskola egy szuper hely, tanárnak lenni pedig menő dolog. De emellett megszólalok közéleti témákban is, amiről úgy érzem, hogy ki kell állnom mellette. Szívesen írok a mentett kutyusunk, Marci története kapcsán az örökbefogadásról, az állatvédelemről is. Számtalan projekt arcaként, szakértőjeként igazán változatos tartalmak tudnak megjelenni nálam. Egy dolog van, ami a legritkábban kerül elő és a legjobban óvom, és ez a magánéletem.

Mi volt a legviccesebb helyzet, amely egy órádon történt veled?

Jocó: Szinte minden napra jut valami, ami mosolygásra, nagy nevetésre ad okot. Megtöltöttem már három könyvet ezekkel a történetekkel, lehetetlen lenne egyet kiemelni. És nem szeretném, ha bármelyik diákomnak rosszul esne, ha nem éppen az ő története jutna eszembe legviccesebbként, hisz szerencsére sokan úgy élik meg, hogy a vele történt sztori a legviccesebb. És ez így is van.

Mik a jövőbeli terveid?

Jocó: Nagyon sok tervem van, szóval bele kell húznom a hátralévő 50-60 évben. Szeretnék a feleségemmel minőségi időt tölteni, bejárni a világot együtt; nagyokat és még sok-sok évig sétálni Marcival, közben pedig gondolatban megváltani a világot; gyakrabban találkozni a családommal; a barátaimmal nagyokat nevetni, jókat enni, koncerteken táncolni; tovább segíteni és kísérni a diákjaimat az útjukon; még több emberhez eljutni a bejegyzéseimmel, az előadásaimmal; újabb könyveket írni… Szóval tényleg elég sok minden van, ami még vár rám.

Ezúton szeretném megköszönni Jocónak az interjút, további sikereket kívánok magam és kollégáim nevében is!