A legtöbb ember az adventi és karácsonyi időszakot várja a legjobban, amikor hangulatos fénysorok díszítik az utcákat, kellemes karácsonyi énekek szólnak a hangszórókból és egy könnyed forralt borral tud felmelegedni a hideg időben. A gyerekek alig várják, hogy elérkezzen az első bekarikázott dátum a naptárban, december 6-a, és megjöjjön a Mikulás az áhított ajándékokkal. A mesék és legendák szerint a Mikulás állandó kísérője nem más, mint a Krampusz, aki a rossz gyereket virgáccsal rettenti el a további rosszaságoktól. De vajon tényleg csak ennyit tesz a Krampusz?
Talán mi még a szerencsésebb korosztálynak mondhatjuk magunkat, akiket nem ijesztgettek a szüleik olyanokkal, hogy „Viselkedj rendesen, különben a Krampusz magával visz az Alvilágba!”, azonban ez a mondás pár évszázaddal ezelőtt még hatásos nevelési módszernek bizonyult az alpesi családok körében. Pontosan nem lehet megállapítani, hogy honnan is származik a Krampusz legendája. Hiszen bár a 17. századtól kezdve egybefonódik a Mikulás és a Krampusz alakja, az utóbbi eredete mégis távolabbi időkre nyúlik vissza, egészen a germán és viking mondavilágig. Egyes vélemények szerint magának Hélnek, az Alvilág istennőjének gyermeke. Egy másik néphiedelem szerint a Krampusz és néhány manója előszeretettel látogatta meg a tiroli hegyek között fekvő falvakat, ahol az egyik kedvenc elfoglaltságuk a lusta és bajkeverő gyerekek büntetése volt. Büntetés alatt pedig azt értem, hogy ostorukkal mértek csapást ezekre az emberekre. Akkoriban valahogy nyoma sem volt a ma ismert, néhány centiméteres, aranyozott virgácsoknak, az ő ostora jóval nagyobb, csípős ágakból álló vesszőköteg volt, ami komoly fájdalmat tudott okozni.
A Krampusz neve vagy az ónémet karmot jelentő krampen szóból ered, vagy pedig a bajor Krampn kifejezésből, amely valami élettelenre és romlottra utal. Már magában a nevének jelentése sem túl bizalomgerjesztő és akkor még nem ejtettünk szót a megjelenéséről. A Krampuszt az évszázadok alatt minden néphiedelem a lehető legfélelmetesebben próbálta ábrázolni. Ezek közül a leginkább ismert változat a sötét szőrű, ördögi lény, amely hatalmas agyarakkal rendelkezik, szarvakat visel a fején és a testére kötözve egy harangot hordoz, amely figyelmeztet az érkezésére. A hátán egy üres zsákot cipel, amelyben elviszi majd a rossz gyerekeket, illetve a kezében láthatjuk az elmaradhatatlan virgácsot is. Hát mit ne mondjak, én se lennék túlzottan elragadtatva, ha egy ilyen alak jelenne meg éjszaka az ajtómban.
Érdekes tény, hogy a szarvait csak a kereszténység elterjedése után kapta a Krampusz. A keresztény vallás megjelenése és elterjedése sokat formálta és elnyomta a pogány hagyományokat, ezzel együtt a Krampusz figuráját is finomította és kissé háttérbe is szorította a kedvelt Mikulás mellett. A 16-17. századra leginkább a folklór újfajta ördögalakjaként híresült el, a kolostori iskolákban bemutatott mikulásjátékoknak köszönhetően. Ekkor kezdett elterjedni az a szokás, miszerint a Krampusz a Mikulás félelmetes kísérője, aki megbünteti a rosszakat.
A finomodó hagyományok szerint a krampuszok december 5-én este érkeznek a házakhoz, viszont kizárólag a rossz gyerekeket látogatják meg. Ezért nevezik ezt az estét azóta is a Krampusz éjszakájának. Míg a Mikulás cukorral és csokoládéval lepi meg a jó gyerekeket, addig a Krampusz virgácsot vagy szenet rak a csínytevők csizmájába. Rosszabb esetben elragad és az Alvilágba visz. A német nyelvterületeken ma is vannak bizonyos városok, ahol a Krampusz éjszakáján beöltöznek az emberek és félelmetesebbnél félelmetesebb krampusz jelmezekben vonulnak az utcákon. Egy másik vicces hagyomány, amely bár nincs pontos dátumhoz kötve, mégis a krampuszokhoz kapcsolódik, hogy a felnőttek nagy mennyiségű alkohol elfogyasztását követően krampuszjelmezben futnak az utcán. Ezt hívjuk krampuszfutásnak. Az 1890-es években pedig, ahogy az újságok és magazinok egyre inkább elterjedtek, megjelentek az úgynevezett krampuszképeslapok. Kezdetben még a klasszikus gyerekeket büntető krampuszalakot ábrázolták, de később viccesebb változataik is megjelentek, leginkább a felnőttek szórakoztatására, hiszen ezeken a Krampusz nőket csábít el.
Összességében, bár a német nyelvterületeken leginkább a Krampusz büntető alakja terjedt el, aki megkorbácsolta vagy esetleg a jeges vízbe hajította a gyerekeket, mégsem tekintettek rá igazán negatív figuraként. Nem tartották a gonosz megtestesítőjének sem, ennél fogva a „gonosz Mikulás” hasonlat se helyes. A jóságos Mikulás kísérőjeként az ő feladata volt a büntetés.
